Miért vannak vércsoportjaink?

Több mint egy évszázaddal a felfedezésük után még mindig nem igazán tudjuk, mire valók a vércsoportok. Carl Zimmer utánajárt, hogy tényleg olyan fontosak-e? 

Amikor a szüleimtől megtudtam, hogy a vércsoportom A+, különös büszkeséget éreztem. Ha A+ a legjobb jegy az iskolában, akkor bizonyára az A+ a vércsoportok között is a legkiválóbbik – a kiválasztottság biológiai védjegye.

Nem telt sok időbe, hogy megértsem, mekkora butaság ez és lehűtsem a lelkesedésem. De nem tudtam meg sokkal többet arról, mit is jelent az, hogy valakinek A+ a vércsoportja. Felnőtt koromra sem volt több ismeretem a témáról, mint hogy ha netán egy kórházban kötnék ki és vérre lenne szükségem, az orvosoknak meg kellene győződniük, hogy a transzfúzióhoz megfelelő típusú vért használnak.

Így persze maradt jónéhány idegesítő kérdés. Miért van az, hogy a kaukázusiak 40 százalékának A a vércsoportja, míg az ázsiaiaknál ez az arány csak 27 százalék? Honnan erednek a különböző vércsoportok, és mire valók? Hogy néhány kérdésre választ kapjak, szakértőkhöz fordultam – hematológusokhoz, genetikusokhoz, evolúcióbiológusokhoz, virológusokhoz és táplálkozástudományi szakemberekhez.

A vércsoportokat Karl Landsteiner osztrák orvos fedezte fel 1900-ban, aki 1930-ban aztán elnyerte az orvostudományi Nobel-díjat kuattásaiért. A kutatók azóta egyre hatékonyabb eszközöket fejlesztettek ki a vércsoportok biológiai vizsgálatára. Több érdekességet is felfedeztek, például közelebb kerültek az eredetük megértéséhez, illetve felismerték, hogy a vércsoportok hatással vannak az egészségünkre. Én ennek ellenére továbbra is sok tekintetben valami különösen misztikusnak tartottam a vércsoportokat. Elő kellene már állniuk a kutatóknak egy jó magyarázattal, puszta létezésükre vonatkozóan

“Hát nem elképesztő?”, lelkesedett Ajit Varki, a UC San Diego biológusa. “Csaknem száz évvel azután, hogy átadták a Nobel-díjat ezért a felfedezésért, még mindig nem tudjuk pontosan, mi célt szolgálnak a vércsoportok.”

Azt, hogy tudhatom, A a vércsoportom, az orvostörténelem egyik legnagyszerűbb felfedezésének köszönhető. Mivel az orvosok számára ma már evidens a vércsoportok létezése, képesek vérátömlesztéssel életeket is menteni. Ám a történelem nagy részében annak a puszta gondolata, hogy vért fecskendezzünk egyik emberből a másikba, egy lázálom volt.

A reneszánsz orvosok is elelmélkedtek rajta, mi történne, ha vért fecskendeznének a betegeik ereibe. Néhányuk úgy vélte, ez mindenféle betegségre, még akár az elmebajra is hasznos gyógymód lehetne. Végül az 1600-as években egy pár orvos gyakorlatban is kipróbálta az ötletet – végzetes eredményekkel. Egy francia orvos borjúvért fecskendezett egy őrült férfiba, aki azonnal elkezdett izzadni, hányni és koromfekete vizeletet üríteni. Újabb fecskendezést követően a férfi meghalt.

Az ehhez hasonló melléfogások 150 évre megbélyegezték a vérátömlesztés hírnevét. Még a 19. században is csak néhány orvos merte kipróbálni az eljárást. Az egyikük egy James Blundell névre hallgató brit doktor volt. Akárcsak korának többi doktora, ő is számtalanszor kénytelen volt végignézni, amint nőbetegei elvéreznek a szülés során. 1817-ben, az egyik beteg halálát követően úgy érezte, nem tud beletörődni, hogy ennek így kell történnie.

“Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy vérátömlesztéssel nagy valószínűséggel megmenthettük volna a beteget.” – írta később.

Az embereknek emberi vért kell kapniuk, szögezte le Blundell. Ám ilyen transzfúzióval még soha senki nem próbálkozott azelőtt. Blundell ennek fogott neki. Tervezett egy tölcsérekből, fecskendőkből és csövekből álló szerkezetet, melynek segítségével a vér átvezethető a véradó testéből egy gyengélkedő betegbe. Miután kutyákon letesztelte a berendezést, odahívták egy beteghez, aki már majdnem elvérzett. “A vérátömlesztés volt az egyetlen esélye az életben maradásra”, írta Blundell.

Összesen 14 unciányi /ca. 4 dl, a szerk./ vér gyűlt össze, több véradónak köszönhetően. Ezt Blundell a férfi karjába fecskendezte. Az eljárás után a beteg jobban érezte magát – “kevésbé bágyadtnak” – ahogy ő maga fogalmazott, de két nappal később meghalt. Ennek ellenére ez az eset meggyőzte Blundellt arról, hogy a vérátömlesztés rettentő nagy hasznára válhat az emberiségnek és az elkövetkező években sem hagyott fel azzal, hogy vért töltsön az reményvesztett páciensek ereibe. Mindent összevetve 10 vérátömlesztést hajtott végre, de közülük csupán négy betege maradt életben.

Noha néhány másik orvos is kísérletezett vérátömlesztéssel, az ő sikerességük hasonlóan lehangoló volt. Pedig változatos dolgokkal próbálkoztak, beleértve a tej-transzfúziót is az 1870-es években. (Ezek a próbálkozások, talán mondani sem kell, kockázatosak és eredménytelenek voltak ).

Blundell nagyon is helyesen látta, hogy az embereknek emberi vérre van szüksége. Ám egy alapvető tényt még nem tudott a vérről: mégpedig, hogy adott emberek csak bizonyos más emberektől kaphatnak vért. Több mint valószínű, hogy ennek az egyszerű ténynek a mellőzése vezetett Blundell egyes betegeinek halálához. A legtragikusabbá az teszi ezeket a haláleseteket, hogy néhány évtizeddel később a vércsoportok felfedezése végül egy meglehetősen egyszerű eljárásnak volt köszönhető.

Az első nyomok annak a magyarázatára, hogy a kora 19. század vérátömlesztései miért nem jártak sikerrel, a vér kicsapódásában rejlettek. Amikor az 1800-as évek végén a tudósok különböző emberek vérét kémcsövekben összeöntötték, megfigyelték, hogy időnként a vörösvértestek összetapadnak. Ám mivel a vér általában beteg páciensektől származott, a tudósok a kicsapódást kóros jelenségnek tekintették, amivel nem is volt érdemes foglalkozni. Sokáig senki nem vette a fáradságot, hogy megvizsgálja, vajon az egészséges emberek vére is összeáll-e. Aztán jött Karl Landsteiner és rögtön sikerrel járt: láthatta, amint az egészséges vér keveréke is kicsapódik néha.

Landsteiner nekilátott a kicsapódás feltérképezésének, amihez vért vett magától és a laborjában dolgozóktól is. Minden mintát szétválasztott vörösvértestekre és plazmára, majd egyik személy plazmájához a másik személy vörösvértestét adagolta.

Kicsapódásra csak akkor került sor, ha bizonyos emberek vérének alkotóelemeit keveri össze. Az összes lehetséges kombináció átvizsgálásával végül mintáit három csoportra osztotta, s ezeket önkényesen az A, B és C nevekkel látta el. (A későbbiek folyamán a C-t átkeresztelték 0-ra, pár év múlva pedig más kutatók felfedezték az AB vércsoportot. A 20. század végére az amerikai Philip Levine kidolgozott egy másik módszert is a vér kategorizálására. ami azon alapszik, van-e a vérben Rh faktor. Egy plusz vagy mínusz jel mutatja a Landsteiner-féle kategóriák betűjele mögött, hogy az adott személy vére tartalmazza-e ezt a fehérjét. )

Különböző emberek vérének összekeverésekor Landsteiner bizonyos szabályszerűségeket figyelt meg. Ha A vércsoportú plazmához keverte valaki más vörösvértesteit, aki ugyancsak A-s, a plazma és a vörösvértestek elegye folyékony maradt. Ugyanez a szabály teljesült a B-beli plazmára és vörösvértestekre. Ám ha Landsteiner A-s plazmát kevert B-s vörösvértestekhez (vagy fordítva), bekövetkezett a kicsapódási reakció.

A 0 vércsoportú személyek vére másképp viselkedett. Amennyiben A vagy B típusú vörösvértesteket kevert 0-s plazmával, a vörösvértestek kicsapódtak. De 0-s vörösvértestekhez adhatott A-s vagy B-s plazmát, nem történt semmi.

Ez a kicsapódási reakció, ami miatt a vérátömlesztés annyi veszélyt rejt. Ha egy orvos véletlenül B típusú vért fecskendezne a karomba, a testem megtelne apró vérrögökkel. Ezek felborítanák a vérkeringésemet, erős vérzést okoznának, levegőért kapkodnék és minden bizonnyal meghalnék. Viszont ha A-s vagy 0-s típusú vért kapnék, kitűnően érezném magam.

Landsteiner nem tudta megmondani, mi különbözteti meg pontosan az egyes vértípusokat egymástól. Csak sok év múlva fedezték fel a tudósok, hogy minden egyes vércsoport esetében a vörösvértestek felülete másképp van kidekorálva. Az én A vércsoportomnál például a sejtek két szintet építenek ezekből a molekulákból, amelyek egy ház két emeletjére emlékeztetnek. Az első emeletet H antigénnek nevezik és erre építik a sejtek a második emeletet, amit A antigénnek nevezünk.

A B vércsoportú emberek második emelete más alakúra van építve. A 0 vércsoportúak pedig egyszintes parasztházat építenek: megállnak a H antigénnél.

Mindegyikünk immunrendszere megszokja a saját vércsoportját. De ha valaki nem megfelelő típusú vért kap, az immunrendszere ádáz küzdelmet indít, mert az új vért betolakodóként ismeri fel. Ez alól a szabály alól egyedül a 0-s típusú vér képez kivételt,  mivel csak H antigénjei vannak, amelyek megtalálhatók a más típusú vérekben is. Így egy A vagy B vércsoportú beteg szervezete számára nem tűnik idegennek. Ez az oka, hogy a 0-s vércsoportú emberek univerzális véradók, a vérük pedig különösen értékes a vérközpontok számára.

Landsteiner egy tömör cikkben közölte eredményeit 1900-ban:

“Érdemes megemlíteni, hogy a bemutatott megfigyelések hozzájárulhatnak a terápiás célú vérátömlesztés különféle következményeinek magyarázatához.”

foglalta össze kifejezetten szerényen. Landsteiner felfedezése utat nyitott a biztonságos, nagyléptékű vérátömlesztésnek és még napjainkban is az ő kicsapódási reakción alapuló módszerét használják a vércsoportok gyors és megbízható elkülönítésére.

Bár Landsteiner eredményei megválaszoltak régi kérdéseket, egyben újakat is felvetettek. Mire valók a vércsoportok, már ha egyáltalán valók valamire? Miért veszik a fáradságot a vörösvértestek, hogy molekulaházacskákat építsenek? És miért jöttek létre különböző fajta házacskák?

Amíg a tudományos világ nagy nehezen konszenzusra jutott ezekben a kérdésekben, néhány áltudományos megközelítés kifejezetten nagy népszerűségre tett szert. “Egyszerűen nevetséges helyzet alakult ki” – ahogy Connie Westhoff, a New York-i Vérközpont Immunohematológia, Genomika és Ritka Vér részlegének igazgatója fogalmazott.

1996-ban egy Peter D’Adamo nevű természetgyógyász kiadott egy “Eat Right 4 Your Type” című könyvet (magyarul “Életmód az AB0 terv szerint” címmel jelent meg). amiben azzal érvelt, hogy azért kell a vércsoportunknak megfelelően táplálkoznunk, mert ezáltal kerülhetünk harmóniába evolúciós örökségünkkel.

Állítása szerint a vércsoportok az emberiség fejlődésének kritikus fordulópontjainál jelentek meg. A 0-s vércsoport a vadászó-gyűjtögető őseinkben alakult ki, még Afrikában. Az A vércsoport a mezőgazdaság hajnalán, a B pedig 10-15 ezer évvel ezelőtt a Himalájában. Az AB, D’Adamo szerint, az A és a B vércsoport újkori keveredése.

Ezekből a feltételezésekből aztán D’Adamo levezette, hogy a vércsoportunk meghatározza, milyen ételeket ajánlatos fogyasztanunk. Nekem például, az én földművelő A vércsoportommal vegetáriánusnak kellene lennem. Az ősi vadászó 0-s típusúaknak húsban gazdag étrendet érdemes követniük és kerülniük kell a gabonaféléket, meg a tejtermékeket. A könyv szerint a vércsoportunkhoz nem passzoló ételek olyan antigéneket tartalmaznak, amelyek mindenféle betegségeket okozhatnak. A megfelelő étrend kiválasztása viszont segít a fertőzések rizikójának csökkentésében, a fogyásban, a rák és a cukorbetegség leküzdésében, továbbá lassítja az öregedés folyamatát.

D’Adamo könyve 7 millió példányban kelt el és 60 nyelvre fordították le. Vércsoport-diéta könyvek garmadája követte; D’Adamo maga pedig egy sor vércsoporthoz igazított étrendkiegészítőt árul a honlapján. Ennek eredményeképp az orvosok gyakran találják magukat szemben azzal a kérdéssel, vajon tényleg működnek-e a vércsoportokon alapuló diéták.

A kérdésre a legjobb választ egy kísérlet adhatná. Az “Eat Right 4 Your Type“-ban D’Adamo arra utalt, hogy annak írásakor épp folymatban volt egy rákos nőkön végzett, tízéves vércsoport-diéta kísérletsorozat és (akkor) a nyolcadik évében járt. Tizennyolc évvel később a kísérlet eredményei még mindig nem kerültek publikálásra.

Nemrégiben a Belga Vöröskereszt kutatói döntöttek úgy, utánajárnak, szól-e bármilyen bizonyíték az étrend mellett. Az egész tudományos irodalmat végigböngészték olyan kísérletek után kutatva, amelyek a vércsoportokon alapuló diéták hasznát mérik föl. Bár több, mint 1000 tanulmányt átvizsgáltak, nem találtak semmit.

“Nincs közvetlen bizonyíték, ami alátámasztaná az AB0 vércsoport-diéta egészségre gyakorolt hatását.”

mondja Emmy De Buck a Belga Vöröskereszt orvosa.

Miután De Buck és kollégái közzétették áttekintő cikküket az American Journal of Clinical Nutrition című folyóiratban, D’Adamo a blogján reagált. Annak ellenére, hogy igencsak híján van a vércsoport-diétáját alátámasztó publikált bizonyítékoknak, kijelentette, hogy a mögötte rejlő tudomány stabil lábakon áll. “Van megfelelelő tudományos háttere a vércsoport-diétáknak, ugyanúgy, ahogy Einstein matematikai számításainak is [mondja ő!], amelyek aztán elvezettek a reletivitáselmélethez”, írta.

Félretéve az Einsteinnel való összevetést, a valóságban a vércsoportok kutatásával érdemben foglalkozó kutatók kategorikusan cáfolják D’Adamo magabiztosságát. “Az ilyesfajta diéták propagandája alaptalan”, fogalmazott egyértelműen az egyik kutatócsoport a Transfusion Medicine Reviews-ban.

De mi van akkor azokkal, akik a vércsoport-diéta szerint étkeznek és pozitív tapasztalatokról számolnak be? Ahmed El-Sohemy, a Torontói Egyetem táplálkozástudományi szakembere szerint semmi okunk feltételezni, hogy a vércsoportoknak köze lenne a diéta sikeréhez.

El-Sohemy a viszonylag fiatal, nutrigenomika nevű kutatási terület szakértője. Kollégáival együtt 1500 önként jelentkező vizsgálati személynél követték nyomon, hogy mit esznek és hogy szolgál az egészségük. Megnézték a vizsgálati alanyok DNS-ét is, hogy kiderüljön, a gének mennyiben határozzák meg, miképp hatnak rájuk az elfogyasztott ételek. Ugyanis két ember nagyon eltérően reagálhat ugyanarra az étrendre, a génjeiktől függően.

“Majdnem minden egyes alkalommal, amikor erről tartok előadást, valaki nekem szegezi a végén a kérdést: ‘Á, ez olyan, mint a vércsoport-diéta?’” meséli El-Sohemy. Ő maga kutatóként, az “Eat Right 4 Your Type”-ot nem sokra tartja, mert szerinte nincs olyan része a könyvnek, ami tudományosan alátámasztott lenne. De a kérdések hatására rádöbbent, hogy mivel ő ismeri a maga 1500 önkéntesének a vércsoportját, a vércsoport-diéta esetleges jótékony hatásának nyoma kellene legyen az adataiban.

El-Sohemy és kollégái felosztották a kísérleti alanyaikat az étrendjük szerint. Egyesek a hús-alapú étrendet követték, amelyet D’Adamo a 0-s vércsoportúaknak javasolt, egy csoport egy jobbára vegetáriánus étrendet, amilyen az A vércsoportúaké, stb. A tudósok minden résztvevőhöz hozzárendeltek továbbá egy pontszámot aszerint, mennyire tartotta magát az adott étrendhez.

A kutatás szerint a diéták egy részének tulajdonképpen lehetnek előnyei. Az A típusú diétához ragaszkodók például alacsonyabb BMI indexet mutattak, karcsúbb volt a derekuk, és alacsonyabb a vérnyomásuk. A 0-s diétán lévőknek alacsonyabb volt a triglicerid-szintjük. A B típusú – vagyis a tejtermékekben gazdag – étrend nem járt semmi haszonnal.

A lényeg azonban, El-Sohemy szerint, hogy az egésznek semmi köze az adott ember vércsoportjához. Másképp fogalmazva, attól még, hogy 0 a vércsoportod, úgyanúgy kihasználhatod egy ún. A-típusú diéta előnyeit, ahogyan egy A vércsoportú egyén – minden bizonnyal azért, amiért egy nagyrészt vegetáriánus étrendet bárki élvezhet. Bárki, aki 0-s diétán van, javarészt kizárja az étrendjéből a szénhidrátokat és élvezheti ennek az előnyeit. Hasonlóképpen egy tejtermékeken alapuló diéta senki számára sem különösen egészséges – függetlenül a vércsoportjától.

A vércsoport-diéta egyik vonzereje abban rejlik, hogy a különböző vércsoportok eredetéről egy hihető történetet ad elő. De ennek a történetnek nincs sok köze azokhoz az adatokhoz, amit a kutatók a vércsoportok valódi evolúciójáról gyűjtöttek össze.

Miután Landsteiner 1900-ban felfedezte az emberi vércsoportokat, más kutatókat elkezdte foglalkoztatni, hogy vajon más állatfajoknak is több vércsoportja van-e? Kiderült, hogy egyes emberszabásúak vére jól keveredik bizonyos emberi vértípusokkal. Sokáig azonban nem nagyon tudták, mit kezdjenek ezzel a felismeréssel. Az, hogy egy majom vére nem fog kicsapódni az én A-s véremtől, nem feltétlenül jelenti azt, hogy a majom ugyanazt az A típusú gént örökölte, amit én hordozok egy közös ősünk révén. Az is lehet, hogy az A típusú vér többször is kialakult  az evolúció során.

A bizonytalanság csak az 1990-es években kezdett lassan oszladozni, amikor a tudósok megfejtették a vércsoportok molekuláris biológiai hátterét. Azt találták, hogy egyetlen, AB0 elnevezésű gén felelős a vércsoport-házikó második emeletének megépítéséért. A gén A verziója néhány kulcsmutációban különbözik a B-től. A 0 vércsoportú embereknek olyan mutációja van az AB0 génjükben, ami miatt a szervezetük nem képes megtermelni az A vagy a B antigént létrehozó enzimet.

A következő lépés az emberi AB0 gén összevetése volt más fajok hasonló génjével. Az emberszabásúak AB0 génjével foglalkozó eddigi legrészletesebb vizsgálatokat Laure Ségurel és kollégái Párizsban, a francia Nemzeti Tudományos Kutatóközpontban végezték el. És azt találták, hogy a vércsoportjaink alapvetően nagyon régiek. A gibbonokban és az emberekben is megtalálhatók az A és a B vércsoportok változatai, és ezek a változatok egy 20 millió évvel ezelőtt élő közös őstől származnak.

Lehet, hogy a mi vércsoportjaink még ennél is régebbiek, de nem tudni, mennyire. Még hátra van az összes főemlős vérének részletes elemzése, csak az alapján lesz megmondható, a mi vércsoportjaink mennyire elterjedtek a többi faj körében. Ám már az eddig összegyűjtött eredmények is egy zűrzavaros történelmre utalnak. Néhány ágon mutációk következtében egyik vagy másik vércsoport továbbörökítése lezárult. A csimpánzoknál, a legközelebbi élő rokonainknál csak A és 0 vércsoport létezik. A gorilláknál viszont csak B. Egyes esetekben a mutációk úgy változtatták meg az AB0 gént, hogy az A vércsoport B-vé alakult. Még embereknél is időről időre kialakultak olyan mutációk, melyek meggátolták, hogy az AB0 fehérje egy második emeletet építsen a vércsoport-ház tetejére. Ezek a mutációk az A vagy B vércsoportot 0-ssá változtatták.

“0-s vércsoportúvá válni százféleképpen lehet”,

mondja Westhoff.

Más szóval az, hogy A a vércsoportom, nem a legelső földművelő őseim hagyatéka, hanem még a majomszerű őseimtől örököltem. De ha a vércsoportom évmilliók óta fennmaradt, csak kell, hogy legyen valami nyilvánvaló biológiai haszna, amit nekem tartogat, nem? Máskülönben miért törnék magukat a vörösvértestjeim, hogy ilyen bonyolult molekuláris szerkezeteket építsenek?

Mindez logikusan hangzik, de a kutatóknak mégis komoly nehézséget okoz az AB0 gén feladatának meghatározása. A Tolouse-i Egyetemen dolgozó Antoine Blancher szerint, “bár már sok kérdésre van válaszunk, még nincs megfelelő és egyértelmű magyarázat az AB0 létezésére.”

Annak a legfeltűnőbb bizonyítéka, hogy mennyire keveset tudunk a vércsoportok hasznáról, 1952-ben Bombay-ben került elő. Itt dolgozó orvosok ugyanis felfedezték, hogy néhány páciensüknek egyáltalán nincs AB0 vércsoportja – sem A, sem B, sem AB és 0 sem. Ha az A és a B kétszintes épületek, a 0 egy egyszintes parasztház, akkor ezeknek a bombay-i pácienseknek csak egy üres telkük volt.

Felfedezése óta ezt a jelenséget – azóta elnevezték Bombay fenotípusnak – más embereknél is megfigyelték, habár továbbra is rendkívül ritkának számít. És amennyire a tudósok meg tudják állapítani, teljességgel ártalmatlan. Az egyedüli benne rejlő ismert orvosi kockázat akkor jelentkezik, amikor vérátömlesztésre kerül sor. Ugyanis Bombay fenotípusos emberek csak más Bombay fenotípusos emberektől kaphatnak vért. Még az univerzálisnak feltételezett 0-s vér is megölheti őket.

A Bombay fenotípus bizonyítja, hogy nincs közvetlen élet-halál haszna az AB0 vércsoportoknak. Néhány kutató szerint a vércsoportok létezésének értelme egyszerűen a változatosságban rejlik. A különböző vércsoportok ugyanis különböző betegségektől óvnak meg minket.

A 20. század közepén kezdtek az orvosok felfigyelni arra, hogy kapcsolat van egyes vércsoportok és bizonyos kórképek között, majd a lista nőttön nőtt. “A mai napig találunk összefüggéseket a vércsoportok és egyes fertőzések, a rák egyes fajtái, valamint egy sor egyéb rendellenesség között”, tudtam meg Pamela Greenwelltől a Westminsteri Egyetem kutatójától.

Nem túl nagy örömömre kiderült az is, hogy az A-s vércsoportom miatt jobban fenyegetnek bizonyos daganatos betegségek, így esetemben nagyobb a hasnyálmirigyrák, illetve a leukémia kockázata. Hajlamosabb vagyok a himlőre, szívelégtelenségre és a súlyos maláriára is. Ugyanakkor a többi vércsoporttal élő embereknek egyéb betegségek rizikójával kell szembenézniük. A 0-soknak például könnyebben lesz fekélyük, vagy szakad el az Achilles-inuk.

A vércsoportok és a rendellenességek közötti összefüggések rejtélyes szabályokat követnek és a kutatók még csak néhány esetében tudták megfejteni ezeket. A Torontói Egyetemen Kevin Kain és munkatársai például azt tanulmányozzák, a 0-s vércsoportú embereknek miért nagyobb a védettsége a maláriával súlyosabb formáival szemben, mint a többi vércsoportba tartozóknak. Eredményeik szerint az immunsejtek könnyebben felismerik a fertőzött vörösvértesteket, ha azok a 0-s vércsoportba tartoznak.

Még ennél is talányosabb, hogy milyen szálak köthetik a vércsoportokat azokhoz a betegségekhez, amelyeknek semmi köze a vérhez. Vegyük például a norovírust. Ez a veszélyes kórokozó a sétahajók átka, utasok százain söpörhet végig, heves hányás és hasmenés kíséretében. Behatol a beleket borító sejtekbe, a vértesteket viszont érintetlenül hagyja. Ennek ellenére a vércsoportunk befolyásolja annak az esélyét, hogy elkapunk-e egy bizonyos norovírus-fertőzést.

Ennek a különös rejtélynek a megfejtése az lehet, hogy nem csak a vértestek termelnek vércsoport-antigént. Találunk ilyeneket a véredények sejtfalaiban, a légutak, a bőr, és a haj sejtjeiben egyaránt. Sok embernek még a nyálában is találunk vércsoport-antigént. A norovírusok a belekben termelt vércsoport-antigénekbe kapaszkodnak bele, így betegítenek meg minket.

Ugyanakkor a norovírus csak akkor tud erősen belekapaszkodni egy sejtbe, ha a fehérjemolekulái pontosan illeszkednek a sejt vércsoport-antigénjeihez. Ily módon lehetséges, hogy minden egyes norovírus-törzsnek megvannak a maga fehérjéi, melyek ahhoz alkalmazkodtak, hogy egy bizonyos vércsoport antigénjéhez kapcsolódjanak szorosan, a többihez viszont ne. Ez a magyarázata, hogy miképp befolyásolja a vércsoportunk, melyik norovírus-törzs betegít meg minket.

És ez lehet a válasz arra is, miért maradt fenn a vércsoportok sokfélesége évmilliókon keresztül. Főemlős őseink folyamatos harcot vívtak megszámlálhatatlan kórokozóval, beleértve a vírusokat, baktériumokat és egyéb ellenfeleiket. Ezen kórokozók közül néhányan talán elkezdték kiaknázni a különféle vércsoport-antigének biztosította lehetőségeket. Azok a kórokozók boldogultak a legjobban, amelyek a legelterjedtebb vércsoporthoz passzoltak leginkább, mivel ők tudták a legtöbb gazdát megfertőzni. De ez az előnyük fokozatosan eltűnt éppen azáltal, hogy legyengítették, kiírtották a gazdáikat. Mindeközben a ritkább vércsoportú főemlősök szaporodni tudtak, hála az kórokozókkal szemben mutatott védettségüknek.

Ahogy végiggondolom ezt a lehetőséget, az A-s vércsoportom éppoly talányos marad számomra, mint amilyen gyerekkoromban volt. De ez már a talánynak egy mélyebb szintje, ami örömmel tölt el. Rájöttem, hogy annak, mi a vércsoportom, semmi köze a vérhez.

(A cikk eredetileg a Wellcome Trust MosaicScience oldalán jelent meg a Creative Commons Nevezd Meg! 4.0 Nemzetközi (CC BY 4.0) licensze alatt. Az illusztrációkat Elena Boils készítette. Fordította Gregó Kinga, szerkesztette Varga Máté.)

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.