Az objektív informálásról és a racionális információfeldolgozásról

Hatásos tudománykommunikáció?

Tisztán emlékszem arra, hogy amikor először olvastam Brian Wynne 2006-os PUBLIC ENGAGEMENT AS A MEANS OF RESTORING PUBLIC TRUST IN SCIENCE – HITTING THE NOTES, BUT MISSING THE MUSIC? című cikkét [1], hihetetlen dühös lettem. Már egy éve írtam rendszeresen a Critical Biomassra molekuláris biológiai és biokémiai témájú ismeretterjesztő posztokat és mint tudományt kommunikáló kutató, megszólítva éreztem magam, sőt, személyes sértésnek éreztem a cikk hangvételét, hát még a mondanivalóját.

Wynne több, mint tíz éve írt cikkének középpontjában a “widespread crisis of public mistrust” áll, azaz az a jelenség, mely szerint az emberek elvesztették a bizalmukat a tudományban, és amiért a tudományhoz nem értő és az iránt egyébként is közömbös nagyközönség, a felelőtlen és félreinformáló média, az NGO-k, mint pl Greenpeace, és a sarlatánok a felelősek. Waynne azonban ebben a cikkében tételesen cáfolja ezt a kijelentést, és azt állitja, hogy alapvetően a hiba a kutatói intézményrendszerben van. A kutatói és tudás alapú intézményrendszerben, amely központosítja és ezáltal monopolizálja a tudást, valamint a tudomány megértését. Wynne szerint ez tehető leginkább felelőssé azért, hogy a nagyközönség elidegenedett a tudománytól.

Wynne szerint ugyanis egyáltalán nincs általános bizalomvesztésről szó, még a tudomány legvitatottabb területein sem, maximum a tudománytól való elidegenedésről beszélhetünk. A bizonyos tudományos kérdésekkel szembeni szkepticizmus, az anti-mozgalmak mögött szerinte viszont az áll, hogy a tudományos intézmények és azok képviselői megpróbálják a közvéleményt potenciálisan megosztó eredményeket objektiven előadni, de ez az objektivitás sokszor arrogáns és elidegenítő, mert előítéletekre és félreértésekre épül, és valójában köze sincs ahhoz, hogy mit is gondol ezekről az ügyekről, vagy hogyan is reagál ezekre valójában a  “köz”.

Na, ez volt az a pont, amikor én totálisan kikeltem magamból, hihetetlen heves érzelmi reakciót váltott ki belőlem a cikk.  De aztán az órán (a Bevezetés a Tudománykommunikációba kurzus keretein belül volt ez egy kötelező olvasmány) átbeszéltük a cikket, elolvastam még egyszer, most már higgadtabban, akárcsak a többi tudománykommunikációs cikket, és szép lassan a helyére került ez is, mint a többi kirakós darab, és kezdtem egyetérteni vele. Ma már állítom, hogy ez a Community Geneticsben megjelent cikk, ami a tudománykommunikációval foglalkozó kutatóknak, mint célközönségnek íródott, egy hihetetlen fontos írás, mondhatnánk mérföldkő.

Számomra több szempontból is mérföldkő volt ez a cikk. Egyrészt ez volt az első találkozásom egy olyan természettudományos újságban megjelent cikkel, amelyik a tudománykommunikációval, mint külön tudománnyal foglalkozik, és azzal a szándékkal íródott, hogy tájékoztasson arról, hogy a tudománykommunikáció valójában nem is az, aminek én gondolom, és főleg nem úgy kell azt művelni, ahogy azt én tettem addig, ráadásul hogy a tudománykommunikáció “kudarcainak” hátterében nem bizonyos csoportok állnak, akik ellen harcolni kell, hanem maga a rendszer, amiben a kutatók szocializálódnak, rossz. Másodszor ez volt az első olyan cikk, amelyik ugyan objektív hangvételű ismeretterjesztő darabnak készült, amelynek mondnandójával ráadásul a kollegák, szakmabeliek egyetértenek, de olyan heves érzelmi reakciót váltott ki belőlem, hogy alapból elutasítottam a mondandóját. Saját magam először tapasztaltam meg azt, hogy hogyan mehet félre a tudománykommunikáció, hogyan ér el egy cikk a céljával éppen ellentétes hatást.

 Az objektív információközlés nem elég?

A tudományos ismeretterjesztés hajnalán arra a prekoncepcióra alapozták a kutatók illetve tudományos újságirók a tudománykommunikáció szükségességét, hogy a társadalom azért nem támogatja egységesen a tudományos kutatásokat és technológiai fejlesztéseket, mert az embereket egyszerűen hidegen hagyják a tudomány hírei (deficit modell). Erre a gondolatmenetre épült fel aztán a tudományos műveltség, illetve inkább műveletlenség mindenféle “mérőműszere” (mint például az Eurobarometer), amik azt mérik még a mai napig, hogy az emberek hány százaléka van, illetve nincs tisztában bizonyos tudományos kifejezésekkel, folyamatokkal. A tudományos műveletlenség mértékét látva számos kutató szánta rá magát, hogy a nagyközönség számára érthetően magyarázza el a kutatási területének számos fontos illetve új eredményét. Hozzájuk hasonlóan számos tudománypárti csoportosulás képviseli teljes erőből azt a nézetet, miszerint az emberek támogatnák a tudományt, ha racionálisan gondolkodnának és objektíven értékelnék az eléjük tárt tudományos információt. Ebből persze az is következik, hogy ha a kommunikációjuk nem sikeres, akkor nem velük vagy a kommunikáció mikéntjével van a baj, hanem a hiba a vevő “készülékében” van – nem gondolkodik racionálisan.

Számos kommunikációs elmélet foglalkozik azzal, hogy az emberek hogyan dolgozzák fel az információt (erről szintén itt lehet többet olvasni, ha valaki ezek iránt érdeklődik), és hogy milyen faktorok befolyásolják azt, hogy egy új információmorzsa beépül-e egy ember ismeretrendszerébe illetve a világról alkotott képébe. A racionális gondolkodás leginkább Richard Petty és John Cacioppo “Elaboration Likelihood” elméletében [2] szereplő centrális információfeldolgozáshoz áll a legközelebb, amikor is a tényeket értékeli és értelmezi az ember, és az alapján fogadja el vagy veti el az információt. De még a legracionálisabb gondolkodó embertársunk is használja a perifériás utat, amikor is a tényeket figyelmen kivül hagyva, főként érzelmi alapon avagy zsigerből dönt az illető az új információ elfogadásáról vagy elvetéséről.

Sam Kean The Tale of the Dueling Neurosurgeons című könyvében (amiről a 2015-ös könyvheti posztban írtunk) olvashatunk egy esetről, amikor is egy paciens csak és kizárólag racionálisan tudott döntést hozni egy bizonyos agyterületének elvesztése következtében. Kean leírásából képet kapunk arról, mennyire lehetetlen helyzet ez, szerencsétlen férfi órákon keresztül agyalt olyan kérdéseken, mint például hogy melyik éttermbe menjen vacsorázni, de végül nem tudott döntést hozni csak racionális érvekre hagyatkozva – inkább nem ment el enni.

Szóval normál esetben csak és kizárólag racionálisan információt feldolgozni egyikünk sem tud igazán, a fent emlitett cikk is heves érzelmi reakciókat váltott ki belőlem, pedig objektiven közölt velem tényeket. Hogy mitől függ az, hogy melyik utat választjuk? Petty és Cacioppo szerint két dologtól, a racionális gondolkodásra való képességünktől és a motivációnktól. A motivációt több tényező is befolyásolja:

• például az, hogy mennyire vagyunk érdekeltek az adott témában – minél inkább “forró” a téma, minél nagyobb a személyes érintettség, annál inkább valószínű, hogy kritikusan mérlegeljük az új információt,
• vagy például az, hogy milyen és hányféle forrásból jön az információ – ha többféle forrásból halljuk ugyanazt az információt vagy érvelést, hajlamosabbak vagyunk azt átgondolni, és nem zsigerből elutasitani vagy félvállról venni,
• persze az is befolyásoló tényező, hogy az ember mennyire hajlamos a kritikus gondolkozásra, és ehhez pedig háttértudásra is szükség van, ne legyünk naivak, hiszen ha nem tudjuk hova kötni, hova beilleszteni az új információt a világról alkotott képünkben, akkor nem fogjuk azt kritikusan végiggondolni. 

De vajon miért alkalmazza zsigerből a legtöbb kutató a tudománykommunikációnk ezt a kevésbé hatékony módját?

Simis és kollegái [3] szerint alapvetően azért, mert

1. a természettudományos kutatók a képzésük illetve a karrierjük során arra szocializálódnak, hogy az információfeldolgozás egyetlen helyes tudományos módja a racionális út,
2. a természettudományos kutatóknak nincs más kommunikációs eszköz az tarsolyukban, nem sok helyen tanítanak kommunikációs készségeket, maximum olyanokat, amelyekre egy tudományos előadás elkészítéséhez és megtartásához vagy egy tudományos cikk megírásához szükségesek,
3. a legtöbb természettudományos kutatónak fogalma sincs arról, kihez is szól, amikor a nagyközönséget megszólitja, és vagy egy semleges tömegnek tekinti azt, vagy éppenséggel a tudományról negatívan gondolodó masszának, pedig a nagyközönség nem egy homogén tömeg, hanem különbözően gondolkodó és viselkedő csoportok gyűjtőhalmaza.
4. a deficit modellt a politikusok és döntéshozók hangoztatják, ők is ragaszkodnak ehhez, mert egyszerű és egyértelmű oktatással kapcsolatos célokat lehet ezalapján megfogalmazni, amik jól hangzanak választási igéretekként.

 És most térjünk vissza a Waynne cikk egyik üzenetére:

Waynne azt állitja, hogy a bizonyos tudományos kérdésekkel szembeni szkepticizmus, az anti-mozgalmak hátterében igaziból az áll, hogy a tudományos intézmények és azok képviselői megpróbálják a közvéleményt potenciálisan megosztó eredményeket objektíven előadni, de ez az objektivitás sokszor arrogáns és elidegenítő, mert előítéletekre és félreértésekre épül, és valójában köze sincs ahhoz, hogy mit is gondol ezekről az ügyekről, vagy hogyan is reagál ezekre valójóban a  “köz”.

Hogyan lehetne elkerülni azt, hogy a tudományos ismeretközlés arrogáns és elidegenítő legyen? 

Tájékozódjunk alaposan arról, mi is áll a megoldandó problémánk hátterében, hogy miért és hogyan alakult az ki, ki érintettek benne, és hogy pontosan miért is gondolokodnak úgy, ahogy. Gondoljuk át, mit szeretnénk elérni. Burns [4] szerint a tudománykommunikációnak 5 célja lehetséges:

1. felhivjuk vele valamire a figyelmet,
2. szórakoztassunk,
3. felkeltsük valakinek az érdeklődését,
4. véleményt formáljunk
5. és/vagy segítsük bizonyos tudományos fogalmak, jelenségek megértését.

A kiválasztott cél vagy célok eléréséhez válasszuk ki a legmegfelelőbb eszközt – ez nem feltétlenül egy cikk vagy egy könyv, hanem lehet interaktiv természettudományos múzeumi kiállítás, film, rádió- és TV-műsor, internet fórum, tudományos színdarab, egyetemi vagy kutatóintézeti nyílt nap, tudományos verseny, fesztivál. Ahogy Burns cikkében is olvashatjuk, hogy mig a deficit modell tipikusan egyirányú kommunikációra épit (oktatni kell a jónépet, terjeszteni az ismeretet), addig a tudománykommunikáció jelenleg elfogadott állása az, hogy szóba kell állni a célközönséggel. Ez kétirányú kommunikációt jelent, melyhez egyrészt egy tudatosan kiválasztott célcsoport szükséges, akit el kell érni, másrészt egy párbeszédre és a másik véleményének meghallgatására és befogadására hajlandó tudománykommunikátor, aki a másik fél meghallgatása után képes a “mondandójának” módján igény szerint változtatni.

Gondolom az egyértelmű, hogy ez alapvetően más hozzállást jelent a tudományos ismeretterjesztők részéről, és tudom, hogy valószínűleg nem egyik napról a másikra fognak átállni arra, hogy meghallgassák azt, akikhez szólni szeretnének, és változtassanak azon, ahogy hozzájuk szólnak. Mert ezen is van mit változtatni. Ahogy ezt a legutóbbi tudománykommunikációs posztban írtam, felejtsük el az iróniát, az épphogy elidegenít és arroganciát sugároz. 

Ahogy Burns mondja: 

“Clear, consistent, appropriate and interactive dialogue is required. The use of jargon and other exclusive practices must be avoided.”

1. Wynne, B., Public Engagement as a Means of Restoring Public Trust in Science – Hitting the Notes, but Missing the Music? Public Health Genomics, 2006. 9(3): p. 211-220.
2. Petty, R.E. and J.T. Cacioppo, The Elaboration Likelihood Model of Persuasion, in Advances in Experimental Social Psychology, L. Berkowitz, Editor. 1986, Academic Press. p. 123-205.
3. Simis, M.J., et al., The lure of rationality: Why does the deficit model persist in science communication? Public Understanding of Science, 2016. 25(4): p. 400-414.
4. Burns, T.W., D.J. O’Connor, and S.M. Stocklmayer, Science Communication: A Contemporary Definition. Public Understanding of Science, 2003. 12(2): p. 183-202.