A történetmesélés ereje

Péntek este van, az egyik holland csatornán az élő beszélgetős műsor, a Late night show ideje. A stúdióban lelkes nézők, a szoba közepén levő asztalnál öten ülnek meghivott vendégek: egy 35 éves énekesnő, túl karrierje csúcspontján, 15 évesen kezdte pályafutását egy tinédzser-zenekarban, most éppen szólókarrierjén dolgozik; egy félkarú fiatal srác, akinek csontrák miatt amputálták a bal kezét, és ő ezek után kezdett el dobolni, és most járja a világot, koncertezik; két rádiós műsorvezető, akik a Jó Áronhoz hasonló, viccesen hangzó holland neveket gyűjtik össze éppen; és egy kedves mosolyogós idős úr, aki az utóbbi hetek legtöbbet megtekintett videójában szerepel.

 Ő Jan van Hooff, holland etológus, aki gyerekkorának jó részét az arnhemi állatkertben töltötte, ugyanis azt a nagyapja alapitotta, majd a szülei vették át a vezetését. Elmesélése szerint annyira megihlette Darwin The Expression of the Emotions in Man and Animals cimű műve, hogy Utrecht után, ahol biológiát hallgatott, az Oxfordi Egyetemre ment összehasonlitó pszichológiát tanulni. Oxford után Új-Mexikóban egy Air Force által alapitott intézetbe került, ahol többek között csimpánzokat is tartottak, és szerették volna őket úgy tartani, hogy lelkileg egészségesek maradjanak. Őt is bevonták a kutatásba. A csimpánzok iránti érdeklődése vezetett el aztán ahhoz, hogy az arhnemi állatkertbe 1971-ben egy egész csimpánzkolóniát telepitettek be és akkori doktoranduszával, Frans de Waallal ott helyben figyelték meg a csimpánzok viselkedését (Frans de Waal számos etológiai ismeretterjesztő könyvet irt, az egyikről a 2016-os könyvhetes posztunkban irtunk, illetve etológiai szakcikkeiből számos poszt is került már ki a blogra, mint pl a Majomábécé, A hiú elefántok, vagy a Rendőr?Majom).

Az péntek esti beszélgetős műsorban, miután bekeverik az ominózus videót, Jan van Hooff elkezd mesélni. Mesél arról, hogy ugyan kifejezetten azt tanácsolták neki, hogy ne menjen be Mama ketrecébe, mert hát régen találkoztak, és mégiscsak Mama a saját ketrecében van, oda nem szoktak csak úgy besétálni, kiszámithatatlan, mit tesz Mama, hiába beteg, öreg, igy is simán leterithet egy embert, ő mégis bement, és hát erre a kitörő örömre ő sem számitott. Mesél arról, hogy amikor először látta Mamát, az még kiskamasz csimpánzkölyök volt, ám szép lassan ő lett az állatkerti csimpánzkolónia alfa nősténye. Mesél.  És a műsor közönsége imádja.

Félreértés ne essék, ez nem egy kivételes adás. Volt már ugyanebben a műsorban meghivott vendég meteorológus, akivel a klimaváltozás kapcsán beszélgettek, erdész, akivel a vadgazdálkodásról trécseltek, illetve az egyik volt hallgatóm, egy tehetséges kvantumfizikus, akit azért hivtak meg a műsorba, mert idén neki itélték oda a Minerva dijat (ez egy holland dij, amit az a női kutató kap meg, aki a bizottság szerint az év legjobb fizikai szakcikkét publikálta), vele például a fidget spinner fizikájáról folyt a szó.

Hogy hogy fér meg egy élő beszélgetős, könnyed késő esti műsorban a zenészek, szórakoztató ipari szakmunkások mellett egy-egy kutató, tudós? Köszönik szépen, nagyon jól. Úgy tűnik, hogy mind a közönség, mind a műsorszerkesztők, végül pedig mind a kutatók részéről van erre igény. A kutatók, tudományos szakemberek feldobják a műsort egy-egy érdekességgel, egy-egy sztorival, ők pedig szintén nyernek valamit azzal, hogy a szakirányukkal kapcsolatos élményeiket megoszthatjták a nézőkkel.

Történetmesélés az ismeretterjesztésben

Hogy mit is profitálnak a kutatók, természettudósok abból, hogy egy beszélgetős műsorban sztorizgatnak? Alapvetően egy másfajta kapcsolatot épitenek ki a nézőkkel,  hiszen ott nemcsak mint szakértők vesznek részt a társalgásban, a hivatalos szakvéleményt, tudományos álláspontot képviselve, hanem mint magánemberek is, saját tapasztalataikat, saját meséiket megosztva.

Hogy erre miért van szükség?

Mig egy természettudományos folyóiratban megjelent cikket olvasva egy szakértő az új ismeretet, kutatási eredményt, új módszert stb a már meglevő tudományos ismeretanyagába próbálja beilleszteni. Az adott szakterület korábbi forradalmi eredményeivel, valamint valószinűleg az éppen folyó kutatási témáival képben van, tudja, hogy az első szerző kinél szakdolgozott, doktorált, pláne ha a nagyfőnök is ott van a szerzők között, tudja, hogy a labor milyen irányvonalat képvisel, milyen pályázatokat nyertek el, kivel versengenek, vagyis egy csomó háttérismeret birtokában van, amikor egy cikket olvas. Természetesen ott van a háttérben az a motiváció is, amiért ő ezt a szakmát választotta, ami miatt kitartott a kutatói pálya mellett, a kiváncsiság, a wow faktor, ami miatt az a bizonyos téma érdekes a számára. És ez a sok háttérinformáció az, amiről a kutatók nagy többsége nem szokott beszélni, pedig egy laikus számára ezek sokszor megkönnyitenék az új publikációk megértését, befogadását. Ezeket pedig a legjobban történeteket mesélve lehet átadni.

Susana Martinez-Conde és Stephen L. Macknik (mindketten praktizáló orvosok), a PNAS 2017. augusztus 1-i számában megjelent véleménycikkükben a történetmesélés szerepét hangoztatják a tudománykommunikációban. Szerintük a tudomány népszerűsitésével foglalkozók igencsak jól tennék, ha ellesnének bizonyos kommunikációs stratégiákat a bölcsészektől vagy a művészektől (1). A cikkben többek között kifejtik, hogy az objektiv, érzelemmentes információközlésről számos kutatás kimutatta már, hogy hatástalan, ha valakinek a véleményét meg szeretnénk változtatni egy igencsak megosztott tudományos témában, mint az oltásellenesség vagy a klimaváltozás. Ezzel szemben van egy tuti befutó kommunikációs eszköz a bölcsészek és művészek tarsolyában, amivel csodákra lehetnének a kutatók is képesek: a történetmesélés – erre hivatkozási alapjuk az NAS által idén kiadott tudománykommunikációval foglalkozó tanulmánya, ami amúgy ingyen letölthető (a linkre kattintva lásd a jobb felső sarokban download pdf gombot (2).

Ha őszintén belegondolunk, azért a természettudományos ismeretterjesztésnek nem kellett a szomszédba menni nagy mesélőkért. Elég csak Gerald Durellre, David Attenboroughra vagy Desmond Morrisra gondolunk, ha nagy történetmesélőket keresünk az ismeretterjesztés hőskorából. De ha mai példákat keresne valaki, számos új tehetségről irtunk a könyvhetes posztjainkban, akik mesterien mesélnek történeteket, legyen szó akár sejttenyésztésről (Rebecca Skloot: Hernrietta Lacks örök élete), kémiai elemekről (Sam Kean: The disapprearing spoon), mikróbákról (Ed Yong: I contain Multitude), parazitákról (Carl Zimmer: Parasite Rex) vagy tudományos felfedezésekről (Steven Johnson: Wonderland). De a szerzők ebben a cikkben nem csak az ismeretterjesztő könyveket iróknak ajánlják a történetmesélést, hanem azoknak a kutatóknak, akik a tudománykommunikációban, public engagementben vagy science outreachben szeretnének elmélyülni (ezekre mi a megfelelő magyar forditás?), és azt hatásosan szereték művelni. 

Miért hatásosabb a történetmesélés a tényközlésnél?

 Az objektiv tény- illetve a kronológikus információ-közlés érzelemmentes, és sokszor a nem bennfentes közönségből csak az “és, akkor mi van?” kérdést váltja ki, mig egy ok-okozati viszonyokat is tartalmazó, klasszikus történet magával ragadja a hallgatót – olvasót. Egy jól megalkotott, megszerkesztett, leirt és/vagy elmesélt történetet nem lehet csak úgy abbahagyni (regényfüggők, sorozatfüggők, szevasztok), az ember tudni akarja, mi történik a következőkben, hogy mi a történet vége. És mindezt amiatt, mert egy jól megkomponált történet mindenféle érzelmet vált ki belőlünk, és pont emiatt képes lelkesiteni, motiválni, együttérzést kiváltani vagy meggyőzni minket valamiről. 

 Hogy miért is képes meggyőzni minket egy történet valamiről?

Az információ-intergrálás elmélet [3] alapvetően arra a problémára próbál választ keresni, hogy hogyan jön létre egy adott attitűd egy bizonyos információ hatására, illetve hogy hogyan lehet egy már létező attitűdöt megváltoztatni. Az elmélet szerint ebben két faktor játszik fontos szerepet. Az egyik az információ “töltése” – ha az információ beleillik az illető világképébe, ismeretrendszerébe, akkor számára az információnak pozitiv a töltése, mig ha annak ellentmond, akkor negativ. A másik fontos tényező az információ súlya – ha egy adott információt igaznak gondolunk, akkor számunkra annak nagy a súlya, és minél nagyobb egy információ súlya, annál nagyobb hatása van ránk. Az elmélet szerint a két tényező együttese határozza meg, hogy az új információ milyen hatással lesz ránk. Egy igaznak hit információ, amelynek tehát nagy súlya van, megváltoztathatja a már kialakitott véleményünket, ha a világképünknek totálisan ellent is mond. Egy történet, amit egy számunkra hiteles előadó mond el, és amelyik magával ragad minket, nagy hatással van ránk, képes megváltoztatni hozzáálásunkat, véleményünket egy adott témakörben. Hogy pontosan hogyan, és hogy milyen neurotranszmittereken keresztül is működhet ez a hatás, mesélje el helyettem David JP Phillips.

Martinez-Conde és Macknik szerint nagy hiba lenne elválasztani az érzelmeket a tényektől, ha tudományos eredményekről szeretnénk diskurálni. Hogy hatásossá tegyük a tudománykommunikációt, nem elég pusztán a tudományos ismereteket megosztanunk a nagyközönséggel. Ők is kiemelik, hogy sikeres tudománykommunikáció nem egy egyismeretelens egyenlet, függ az adott társadalmi, politikai helyzettől, a közönségtől, a választott kommunikációs eszköztől és magától a tudományt kommunikáló személytől is.

“Trained scientists can appreciate a narrative (or a plot, in Forster’s terms) that explains the why of an observation. But take away emotion, and the same description that thrills a scientist may bore a nonexpert to tears.”

Történetmesélés – a tudománykommunikáció lelke

A világ mindegyik tájáról gyűlnek össze a tudománykommunikációval foglalkozók a PCST (Public Communication of Science and Technology) kétévente szervezett konferenciáira. A 2018-as konferencia mottója mintegy összefoglalja azt, amit ma a szakma fontosnak talál a tudománykommunikációval kapcsolatban : Tudomány, történetek és társadalom – a tudománykommunikáció lelke.

 Hogy miért? Álljon itt Brian Trench, a szervezet elnökének bevezetője magyarázatul:

“…Stories are one of the principal means by which science is situated in society. Stories represent science in many different ways, reflecting diverse contributors and contexts.

As members of society, we receive and perceive science through the stories told by scientists, teachers, popular science authors, journalists, museums and science centres, and so many more. As members of society, scientists also constitute audiences for stories told about other parts of science, as well as being storytellers about their own science.

Not so long ago, such propositions might have caused anxiety, or antagonism, in scientific communities. “We don’t make up stories,” it could have been said. “We tell nature as it is”. Telling stories carried the connotation of making things up, of fiction, and this was contrasted with exposition or explanation as fact-telling.

It is one of the notable achievements of the science communication movement of the past two decades to have stimulated awareness that there are many and increasing ways of communicating science with various audiences. Part of that awareness is breaking down the supposed hard border between presenting facts and telling stories. Facts need to be selected, dressed and put into order for them to be communicated; they need, in other words, to be arranged into stories…”

2. ábra forrása: media-cache-ak1.pinimg.com