Mindig szomorú, ha egy tudományterület kiemelkedő alakja meghal, de persze más a helyzet, ha ez az elkerülhetetlen pillanat egy produktív karrier végén, természetes körülmények közt (ágyban, párnák közt) következik be, vagy egy karriert derékba tör. És persze az sem mindegy, hogy ha utóbbi, akkor az esemény tragikus körülményei elkerülhetetlenek voltak, vagy épp hogy nagyon is elkerülhetőek.
Josiki Szaszaj esete abszolút az utóbbi kategória: a nagyhírű japán RIKEN intézet Fejlődésbiológia Központjának (CDB) alapító-kutatója egy fantasztikus karrier közepén vetett véget az életének, egy olyan ügy nyomán, ami ugyan nem az ő közvetlen hibájából eredt, de végül már a CDB létét fenyegette. Ha fejlődésbiológusként nézem, Szaszajnak fantasztikus érzéke volt megtalálni az utóbbi évek során, épp merre tágíthatóak leginkább a tudományterület határai.
A kilencvenes évek közepén Los Angelesben, Eddy de Robertis laborjában dolgozva része volt annak a csoportnak, amely lépésről lépésre feltárta, hogyan is alakul ki egy gerinces embrió testtengelye. A huszadik század elejétől kezdve, Hans Spemann és Hilde Mangold úttörő kíséreletei következtében tudott volt, hogy a látszólag gömbszimmetrikus gerinces embriók egyik oldalán olyan sejtek vannak, amelyek képesek a körülöttük levőket rávenni arra, hogy egy teljes értékű testtengelyt hozzanak létre. Ezeknek a sejteknek az átültetése elegendő volt ahhoz, hogy egy másik embrióban egy ún. ektopikus testtengelyt hozzunk létre (kvázi “sziámi ikreket”), elpusztításuk esetében pedig az embrió egy amorf sejtmassza-gömb maradt, mindenféle tengelystruktúra nélkül.
Több mint fél évszázadig azonban teljesen misztikus maradt, hogy milyen anyagot termelhetnek ezek a sejtek, mi az, ami kiváltja az “organizátor-hatást”. A kilencvenes években tört csak meg a jég és de Robertis csoportja közel egy évtizeden keresztül ontotta magából a cikkeket, amelyek ezeket az organizátor-hatású géneket azonosították és jellemezték. Közülük is talán a legnagyobb hatású, Szaszaj chordin gént leíró cikke volt, ami nagyban hozzájárult, hogy a területen egyfajta szintézis jöhetett létre és ma már alapinformáció minden fejlődésbiológia kurzuson, hogy a hát-hasi irányban futó (szakzsargonban dorzoventrális) testtengely kialakításához az ún. BMP jelátvitel gátlására van szükség (a Chordin maga is egy BMP-antagonista). (Akit bővebben érdekel a dolog, a de Robertis labor chordin oldalán csemegézhet.)
A kétezres évek a fejlődésbiológia evolúciós aspektusainak vizsgálatát hozták (ez az evo-devo tudománya), amelynek robbanásához sokban hozzájárult annak a felismerése, hogy sok fejlődésbiológiai jelenség molekuláris alapjai azonosak nagyon-nagyon távoli fajokban is. A klasszikus példa itt a Hox gének esete, amelyek ugyanúgy a hosszanti testtengelyt tagolják egy emberben, mint egy muslicában, de ugyanilyen fontos – és ez ismét Szaszaj nevéhez fűződik – annak a felismerése, hogy a BMP gradiens hát-hasi szimmetriatengelyt megalapozó szerepe ugyanilyen széles körben elterjedt.
De Robertis laborjából Szaszaj visszatért Japánba, ahol aktívan részt vett a RIKEN CDB alapításában is, és közben figyelme egyre inkább afele irányult, hogy miképp lehet bizonyos, embriókban lezajló folyamatokat őssejtek és megfelelő reagensek segítségével akár egy Petri-csészében megismételni. Ennek a csak szuperlatívuszokkal jellemezhető (és ez most minden gúny nélkül értendő) munkának az eredménye lett, hogy mára már ilyen félig-meddig in vitro körülmények között egy teljes szemserleget, vagy adenohipofízist (az agyalapi mirigy elülső lebbenyét) is létre tudunk hozni embrionális őssejtekből kiindulva (alább az látható, amint egérőssejtek egy normális alakú és struktúrájú szemserleget hoznak létre).
Ez szintén nem volt triviális, hiszen Szaszajék Nature-cikkét megelőzően senki nem gondolta volna, hogy egy szemhez hasonló komplex struktúra ennyire önálló, autonóm módon ki tud alakulni, a környező szövetek ráhatása nélkül.
A puszta tudományos érdekességen túl nem lehet túlbecsülni a felfedezés praktikus vonzatait sem, hiszen ha őssejtekből tetszőleges szervet létre tudunk laboratóriumi körülmények között hozni, akkor az a gyógyítás egészen elképesztő új távlatait nyithatja meg előttünk: dialízis helyett új (saját) vesét kaphat minden beteg, inzulininjekciók helyett pedig új hasnyálmirigyet. Szaszajnak nagyratörő tervei voltak, nem akart megállni a hormonális rendszert szabályozó adenohipofízisnél, bonyolultabb agyi struktúrákat is szeretett volna létrehozni: mint arról egy pár éve a Nature-nek nyilatkozott, laborja azon dolgozott, miképp lehet teljes kisagyat létrehozni in vitro.
És ekkor jött az, ami neki szakmailag nyilván egy apróbb intermezzónak tűnt, de végül az életébe került. Idén januárban a Nature-ben megjelent egy cikkpár, ami hatalmas vihart kavart: a cikkek első szerzője egy japán hölgy, Haruko Obokata azt állította, hogy egy olyan új eljárást talált, aminek segítségével már elkötelezett testi sejtjeink ismét teljes potenciálú őssejtté alakíthatóak. Ez önmagában nem volt még hihetetlen (elvégre pár éve pont a hasonló módon kialakított indukált pluripotens őssejtek (iPS) felfedezéséért kapott egy másik japán kutató, Shinja Jamanaka Nobel díjat), viszont a korábbi eljárások bonyolultságával ellentétben itt egyszerűen egy enyhén savas stimulus felelt a drámai átalakulásért (innen is eredt az eljárás neve STAP – Stimulus Triggered Acquisition of Pluripotency). Szaszaj neve ott szerepel a cikkeken, s ugyan valószínűleg nem közvetlenül irányította munkát, mégis nevével hitelt adott az eredményeknek.
Elsőre szinte mindenki nagyon lelkesedett a dologért, tipikusan “hogy ez miért nem jutott nekem az eszembe” dolognak tűnt. Ám a szűkebb őssejt-kutatóközösségben már akkor is hallatszottak szkeptikus hangok, amelyek valószínűtlennek tartották a dolgot. Aztán, ahogy egyre több ember volt képtelen megismételni az eredményeket, úgy lett egyre szkeptikusabb a teljes tudományos közösség is. Végül a RIKEN belső vizsgálatot indított, amelynek eredményeképp a cikkeket visszavonták és ugyan csak Obokatát nevezték meg elsődleges felelősnek (aki egyébként máig állítja, hogy nem hamisított adatot), a szélesebb vizsgálat erőteljesen szorgalmazta a CDB teljes feloszatását. Ez sokkolta a szélesebb kutatóközösséget, hiszen a CDB a fejlődésbiológia egyik fellegvárának számít, így aztán aki számít, tiltakozni is kezdett a dolog ellen.
A hosszantartó hercehurca valószínűleg minden érintettet megviselt, különösen egy olyan társadalomban, ahol az efajta nyilvános meghurcolás és megszégyenítés mérhetetlenül stigmatizál. Obokata hosszabb ideig kórházban volt, de mint a poszt szomorú apropója mutatja, másoknak is szükségük lett volna segítségre. A cikkek visszavonását a japán tudomány ékkövének számító RIKEN becsületén ejtett csorbának tekintették sokan, és mindenképpen szerették volna elérni, hogy fejek hulljanak az ügy következtében. Mint Obokata felettese, Szaszaj valószínűleg különösen nagy nyomás alatt lehetett, és egy idő után a jelek szerint besokallt. Döntése drámai, de aligha állíthatjuk, hogy teljesen váratlan. Szűk két évtizede, az amerikai National Institute of Health (NIH) berkeiben történt valami nagyon hasonló, és mint arról az akkor elhunyt Howard Eisen fia (az azóta szintén kutatóvá lett) Michael Eisen ír, az efajta boszorkányvadászatot azok az emberek, akik kényesek a becsületükre, nagyon rosszul tűrik. És hiába nem állította senki, hogy Szaszaj (illetve annak idején Eisen) közvetlenül részese lett volna a csalásnak, a puszta gondolat, hogy többen azt feltételezik róla, elég lehet egy elkeseredett döntés meghozatalához.
Talán a felsorolt eredményei alapján egyértelmű, hogy miért hihetetlenül tragikus ez, és természetesen még ha a STAP sztori kapcsán valamiben hibázott is, Szaszaj aligha ezt a sorsot érdemelte. Ahogy a RIKEN oldalán megjelent rövid nyilatkozatában az intézet igazgatója fogalmaz: a világ egy helyettesíthetetlen kutatóval lett szegényebb. A legszomorúbb, hogy egy kis odafigyeléssel talán mindez elkerülhető lett volna.
(Megj.: a “STAP by STAP” szófordulat Kalmár Évától származik. A poszt eredetije a sciencemeetup.444.hu-n jelent meg.)