Egy pillanatig, a sisak váratlanul felcsapódó rostélyán át II. Henrik számára a világ vakítóan világosnak tűnhetett, majd minden sötétbe borult. A közönség döbbenten figyelte, hogy Montgomery herceg lándzsájának egy darabja az erőtlenül a lovára hanyatló király szeméből mered kifele, és csak akkor nyugodott meg valamennyire, amikor pár perccel később a király többé-kevésbé önerőből leszállt a lováról és megkegyelmezett a kétségbeesett hercegnek.
A lovagi torna, melyet a király tizennégy éves lánya és a spanyol uralkodó, II. Fülöp házasságának örömére szervezett, már eleve rossz ómenekkel kezdődött: felesége, Katalin, előző este álmában férjét vérbefagyva látta és a királyt is fejfájások és szédülések kínozták egy ideje. Ráadásul Montgomery és Henrik első ütközetéből a skót került ki győztesen, amit Henrik nem bírt lenyelni, ezért követelte ki magának az újabb, végzetesnek bizonyuló menetet. Nem világos, pontosan mi okozta, hogy a kritikus pillanatban a sisakrostély felnyílt, de biztos, hogy utólag mindenki úgy érezte, beteljesült a négy évvel korábbi nostradamusi jóslat, az ifjú oroszlán felülmúlta az öreget, aranykalitkában kidöfve szemét.
Henrik még segítséggel ugyan, de saját lábán ment vissza hálószobájába, ahol pár napig húzta, fokozatosan hosszabbodó eszméletvesztések és egyre rövidülő öntudatos periódusok közt oszcillálva. Ágyánál a kor legjobb orvosai, köztük az egyszerű harctéri felcserből magát udvari sebésszé felküzdő Ambroise Paré és a Fülöp brüsszeli udvarából rohanvást Párizsba érkező legendás Andreas Vesalius tartottak konzíliumot. A tanácskozásnak sok praktikus haszna nem volt. Vesalius megérkezése előtt, a rangban Paré felett álló uvari orvosok rebarbarával, illetve üszkös egyiptomi múmiával etették Henriket, folyamatosan vért csapolva tőle. Nem csoda, hogy az uralkodó állapota fokozatosan rosszabbodott.
Katalin parancsára közben négy halálraítéltet lefejeztek és fejüket az orvosok a sérülés szimulálására használták, reméve, jobban megértik mi is történt. Mivel külső sérülések (a kiszúrt jobb szemen kívül) nem nagyon voltak, az orvosok egy része bizakodó volt Henrik állapotát illetően. Vesalius és Paré azonban – bár kicsit különböző okokból – arra jutottak, hogy Henrik menthetetlen és csak idő kérdése, meddig húzza.
Végül július 10-én déli egykor Henrik jobblétre szenderült és Vesalius és Paré, Katalin beleegyezésével, elkezdhette a kor egyik leghíresebb boncolását, hogy megállapítsák, pontosan mi is okozta az uralkodó halálát.
Paré korábbi harctéri tapasztalataiból tudta, hogy olyan katonák, akiket ágyugolyó súrolt, gyakran úgy haltak meg, hogy külsérelmi nyomok nem voltak láthatóak rajtuk, gyakran nem is véreztek. Mégis, egy idő után eszméletüket vesztették és a helyszíni boncolásokon Paré nem ritkán azzal szembesült, hogy agyukban vérzést és duzzanatot lelt – az ütés oldalával ellentétes oldalon.
Így kevéssé érte meglepetésként, hogy Henrik agyában is valami ilyesmit talált: a sérült jobb szem környékén az agy gyakorlatilag sértetlen volt, míg a bal oldalt hátul – az ütéssel szembeni részen – durva üszkösödés volt észrevehető. Az első látásra paradox jelenségre már Paré és Vesalius is tudta a magyarázatot. Utóbbi feljegyzései szerint:
Tehát a bűzös állapot bizonyította, hogy az agy a koponyához ütközött, és az volt, ami megrendítette és sokkolta, és az állapotot nem a koponya sérülése okozta.
Amit Vesalius és Paré leírt, az az ún. “ostorcsapás-sérülés” tüneteggyüttese volt. Az agy, normális esetben védetten helyezkedik el a koponya belsejében, és az utóbbival való közvetlen kapcsolattól hártyák és a cerebrospinális folyadék védik. De, nagy gyorsulás esetében, a tehetelenség miatt az említett védelmi vonalak kevesek lesznek és az agy nekiütődik a kponyának, ami a finom és érzékeny szövet sérüléséhez vezet. A sérülés helyén levő idegsejtek hirtelen kipukkannak, neurotranszmittereiket a környező térbe szórva szét, és ami még veszélyesebb (II. Henrik halálát is valószínáleg ez okozta) lokális agyvérzés alakulhat ki. (A sérülés súlyosabb formái esetében a koponyáról visszapattanó agy, tehetetlen billiárdgolyóként a szemközti koponya-falba is beleütközik, ott is sérülést okozva.
És ez az, ahol Jules Bianchihoz érünk. A hírek szerint a pilóta fejét a tragikus ütközéskor ugyan megóvta a fején levő sisak, de az elborzasztó 92G-nyi erő, aminek ki volt téve, nagy valószínűséggel egy durva “ostorcsapás-sérülést” okozhatott az agyában. És ugyan a mai orvostudomány fényévekre van a Vesaliusék idejében tapasztalttól, kérdés, mennyire lesz képes a fiatal versenyző agya – a szó szoros értelmében – feldolgozni a hatalmas sokkot.
(A II. Henrik balesetét, illetve halálos ágyát bemutató képek a Wikimédiáról vannak, az “ostorcsapás-sérülést” bemutató kép pedig az A.D.A.M interajtív anatómiai atlaszból. II. Henrik története részletesen Sam Keane “The Tale of the Dueling Neurosurgeons” c. könyvében olvasható. A poszt eredetileg a ScienceMeetup blogban jelent meg.)
Faria MA Jr. (1992) The death of Henry II of France. J Neurosurg 77(6): 964-9.
Érdekes cikk, de egy évszámot azért igazán beleírhatnál, ne a Wikipediáról kelljen kideríteni mikor is történt.