A mai szárazföldi emlősök réges-régen vízben élő ősei a folyékony környezetükben feloldott kémiai anyagok "kiszaglásával" (is) tájékozódtak, akárcsak a mai halfajok. Azonban a szárazfödi létre, és ezzel együtt az oxigén levegőből való kinyerésére való "átállás" új kihívás elé állította az állatokat: a kémiai anyagok nem vízben oldva, hanem szagok formájában a levegőben terjedtek. Így jött létre az orr és szaglóhám, az általunk is jól ismert formájában.
Néhány millió év után azonban pár emlősfaj úgy gondolta, hogy a patakok, tavak és pocsolyák mélye igencsak kellemes és bőséges táplálkozási lehetőséget nyújt, mindössze meg kell találni a szóbanforgó ebéd-alanyokat. Mivel az emlősök kopoltyúk híjján már nem képesek a víz alatt lélegezni, ezen fajoknak új megoldást kellett keresniük a víz alatti szaglás megoldására. És találtak is egyet, amely egyben jól példázza azt is, hogy az evolúció nem lép visszafele, hanem mindig a már meglevő anyagból "dolgozik".
Az élete jelentős részét vízben töltő csillagorrú vakond (Condylura cristata) ügyes trükkje abban rejlik, hogy a víz alatt nagyon gyorsan apró buborékokat fúj ki, amelyeket szinte azonnal vissza is lélegez. Az egész folyamat egy másodperc töredékéig tart, de arra elég, hogy közben a vízben levő "szagmolekulák" egy része beoldódjon a buborékba, s így a "szárazföldi" szaglóreceptorok számára is érzékelhethetővé válnak. A folyamat annyira hatékony, hogy a vakond 85%-os pontossággal képes az aljzaton elhelyezett szagnyomokat követni – de csak akkor ha a buborékok azzal érintkezhetnek. Ha nem (pl. mert a kísérletező egy finom szövésű hálóval meggátolja azt), akkor oda a tudomány.
És valószínűleg a C. cristata nincs egyedül e tekintetben. A vízicickány (Sorex palustris) hasonlóan hatékony a víz alatti szagkövetésben, de szintén csak akkor, ha orrát a szaghoz nyomhatja. Ezért, bár ebben az esetben buborékokat nem figyeltek meg, a szagbeoldódás elve nagyon hasonló lehet.
Catania, KC (2006) Underwater 'sniffing' by semi-aquatic mammals. Nature 444: 1024-1025.