A sáskajárás nemcsak azért figyelemre méltó jelenség, mert iszonyatos gazdasági kárt tud okozni, hanem azért is, mert egészen radikális élettani és viselkedésbeli változásokkal jár sáskák számára.
Például, az éppen nem "bandázó" sivatagi sáska (Schistocerca gregaria) színezetében teljesen elüt bibiai csapásként jeleskedő gajtársaitól: viszonylag egyszerű zöld színe van, mint a legtöbb mezei sáskának, és kifejezetten szeret egyedül lenni ("solitarious phase). Olyannyira, hogy ha egy üvegketrecbe helyezzük, aminek a bal falához több másik sáskát helyezünk, akkor a lehető legrövidebb úton, az akvárium tőlük legtávolabb levő sarkába távozik (B).
Ha azonban folyamatosan társaságra van kényszerítve, egyszer csak "bekattan" valami a rovar idegrendszerében, s hirtelen igencsak lelkes "társas lénnyé" ("gregarious phase") változik. A fent említett kísérletben már nem elfut társaitól, hanem kifejezetten keresni fogja társaságukat.
A többi sáska látványa, szaga, vagy a velük való folyamatos érintkezés válthatja ki ezt az átvedlést (C), amit kivételesen szószerint kell érteni: ugyan a viselkedésbeli változás az első jel, de ezt a következő hetekben számos vedlésen megy keresztül az egyed, amelyek során a kezedeti zöld színről a sáska fokozatosan az agresszívebb fekete-sárga kombinációra vált (A). (Ez a jelenség, amikor egyetlen genom, a környezettől függően, különböző kinézeteket tud kódolni az ún. fenotipikus plaszticitás, amiről korábban már röviden volt szó.)
A kérdés tehát adott: mi történik az idegrendszerben, mitől kattan be a rovar? A University of Oxford kutatói (akiknek munkájáról itt egy korábbi NatGeo video) arra figyeltek fel, hogy a társas életmód következtében erősen megnő egy szerotonin nevű neurotranszmitter koncentrációja a sáskák idegrendszerében. Természetesen nem csak ennek az egy molekulának a mennyisége változik, így ahhoz, hogy ok-okozati összefüggésbe lehessen hozni a változás egészével, előbb nem árt néhány kísérletet végezni.
Ha a magányosan élő sáskákat szerotoninnal kezdték kezelni, hirtelen szignifikáns mennyiségük "társas" viselkedésre váltott (míg a nem kezelt csoportban ilyesmi szinte soha nem fordult elő) (A). Sőt, a fordítottja is igaz: ha a társas életre kondicionált sáskákat, a kondicionálás előtt egy szerotonin antagonistával (AMTP) kezelték, a kúra végén jelentős hányaduk maradt "magányos vadász", ellentétben nem kezelt társaikkal.
Azaz a szerotonin koncentrációjának növekedése, úgy tűnik, egyszerre szükséges és elégséges feltétele a sáskák "bekattanásának". (Valószínűleg vele párhuzamosan még más faktorok is hatnak, de az adatok alapján ez a neurotranszmitter az egyik legfőbb elem.) Felhasználhatjuk-e mindezt a sáskajárások megelőzésére? Elméletileg persze, nagyon is, de a gyakorlatban azért néhány akadályt le kell küzdeni.
Először is a szerotonin az állatvilág egyik legelterjedtebb neurotranszmittere. Így aztán nem lehet egy hatalmas területen orrba-szájba szerotonin- anatgonistákat csak úgy szétszórni, mert annak más fajokra nézve is súlyos következményei lennének. A szerotonin jelátvitelt így csak a sáskák saját szerotonin-receptorának specifikus gátlásával lehetne biztonságosan megszakítani, de a folyamatban szerepet játszó receptort még nem azonosították. A másik gond pedig az, hogy a kezelésnek igencsak lokalizáltnak kell lennie, amihez viszont folyamatosan monitorozni kell az egyes sáskapopulációkat, és ott és akkor kell sürgősen beavatkozni, ahol és amikor az első csoportok elkezdenek "bekattanni". Ez technikailag ugyan talán ma már nem lehetetlen, de azért nem is triviális.
Anstey ML, Rogers SM, Ott SR, Burrows M, Simpson SJ. (2009) Serotonin mediates behavioral gregarization underlying swarm formation in desert locusts. Science 323: 627-630.
mi lehetett az ilyen viselkedés kialakulásának a menete? Eredetileg társas, rajokban élő sáskákból lettek a lonerek, vagy fordítva?
Már régen meg akartam kérdezni, és most pont idevág:
Az, hogy a gorillák közt az alfa hím “ezüsthátú” (“silverback”) lesz, azaz — emberi párhuzammal élve — “megőszül”, egyszerűen csak az öregedés eredménye, amely előbb-utóbb minden hímmel megtörténik? Csak azért van egy csapatban egy ezüsthátú, mert két dudás nem fér meg egy csárdában? Esetleg épp fordítva (sáskapárhuzam): az az érett hím, amelyik a csapat vezére lesz, hirtelen “beleőszül” abba, hogy a főnökség miatt hormonális változásokon megy át?
Az orangutánoknál a pofalebeny nő meg — ugyanez a kérdés: egyszerűen az öregedéssel jár, vagy az alfahím státusz (és a vele járó stressz, azaz adrenalin- vagy más neurotranszmitter-szint megnövekedése) indít be valamilyen génkifejeződést?
És akkor “a rossz hír hallatára hirtelen megőszült” legenda is igaz, sőt, magayrázható lehet, csak nem kell vedleni kozzá (de végülis a hajhullás/hajcsere meg a vedlés eléggé rokon mechanizmusoknak tűnnek).
Fogalmam sincs, hogy értelmes-e a kérdés, és hogy van-e válasz…
Kösz,
Ateesh6800
Én valószínűbbnek tartom a fordítottját. A szerotonin az embernél is hasonló hatásokat idéz elő, az alacsony szerotoninszint depressziót okozhat ezért fokozzák az antidepresszánsok a termelődését (de pl a véralvadás előtt is ennek a hatására húzódik össze az érfal+ még sok szerepe van), szóval szerintem a felhalmozódott szerotonin hatására verődtek rajokba és váltottak életmódot az egyébként nyugodtan egymás mellett külön élők. Pluszban az is felmerül hogy ez csak egy periodikusan bekövetkező időleges tömörülés.
nem értek a témához de vmely ismeretterjesztő műsorban (ha jól emlékszem) ausztráliai sáskákon vélték megfigyelni hogy ha (a cikkben leírt “folyamatosan társaságra van kényszerítve” állapotban attól kattannak be hogy a hátsó lábuk vmelyik részén percenként 8-nál gyakrabban éri dörzshatás őket (nyilván a körötte ugráló egyedektől). Ezt kísérletileg is tesztelték úgy hogy türelmes kutató saját kezével dörzsölgette a sáska lábát (legalábbis a műsorban ezt mondták)
sajnos nem emlékszem a műsor címére;
ez a dolog vmi publikált?